In memoriam Laczó István

Laczó István szokatlan jelenség operakultúránk történetében; egyszeri, besorolhatatlan, kivételes, a legszebb magyar tenorhangok egyike. A művészportré azonban nem csak róla, hanem családjáról is szól, hiszen felesége Zsögön Lenke sikeres operaénekesnő volt, sőt lányuk, Ildikó is szülei hivatását választotta. Az énekművészet története kevés olyan famíliát ismer, amelynek tagjai külön—külön is a műfaj avatott és híres művelői voltak.

Laczó István 1904. szeptember 16-án Szombathelyen született. Építészmérnöki diplomát szerez, és részt vesz Európa első fedett uszodájának megalkotásában. Szakmai tevékenysége Olaszországba és a Vatikánba szólítja, ahol munkája mellett énektanulmányokat folytat a római Accademia Nazionale di Santa Cecilia-n, tanára a kiváló Maestro di Pietro. Felfigyel rá Mascagni, akinek ajánlására felveszik a budapesti Zeneakadémiára. Dr. Székelyhidy Ferenc növendékeként 1935-ben — 2 év alatt megszerzi operaénekesi diplomáját. Már ezt megelőzően, 1934 decemberében sor kerül színpadi bemutatkozására a Fra Diavolo Lorenzo-jaként. Az Operaház szerződteti, ahol 1935. december 14-én debütál a Toscában Cavaradossiként.

Pályája üstökösszerűen indul, egymás után énekli a legnehezebb tenor szerepeket. Mérnöki pontossággal vezetett művészi naplójából megtudjuk, hogy 24 operában 27 szerepet énekelt 744 alkalommal, ezek között 131 Manrico és 122 Canio. Továbbiak többek között: A rózsalovag Énekese, Bánk bán, Hunyadi László, Radames, Turiddu, a Mantuai herceg, Arnold, Alvaro, Don José, Enzo, Pinkerton és Kalaf.

Fényes sikerei mellett nyaranként Porto Recanatiban Astolfo Pescia vezetése alatt tovább csiszolja énektechnikáját. Beniamino Gigli barátságába fogadja, figyelemmel kíséri fejlődését és támogatja művészi útját.

Nemzetközi karrierjének első állomásai: 1938: Hilversumi Rádió (Manrico), Párizsi Opera, Rio de Janeiro (Mantuai herceg); 1940 május: Torino (Kalaf, partnere Gina Cigna, vezényel Tullio Serafin); 1940 december: Milanói Scala. A világháború azonban közbeszól, számos meghívása és hanglemezgyári szerződése is meghiúsul. A háború alatt és után is szélesíti repertoárját a következő szerepekkel: Assad, Tannhäuser és Otello, utóbbiak Otto Klemperer vezetése alatt. 1948 októberében Perugiában Karl Böhm vezényletével Händel Samsonjának címszerepét énekli, partnere többek között Boris Christoff is. 1949 elején a nápolyi San Carlóban nagy sikerrel énekli Pinkertont (partnerek Giuseppe Taddei, Vittorio Gui) és Kalafot. A Turandotban Maria Callas a partnere, az egyetlen magyar énekes, aki Callassal főszerepet énekelt.

Ismét közbeszól a történelem: a belterjes kultúrpolitika a többi nemzetközi hírnévre hivatott magyar énekessel, muzsikussal egyetemben arra kényszeríti, hogy csak itthon szerepeljen, így legalább mi élvezhettük tékozló művészetét, hiszen nemzedékének legnagyobb erejű és legfényesebb magasságú hőstenor hangjának birtokosa.

Egyfelől nagy műveltségű, művészi szinten festő-rajzoló építész, ugyanakkor a színpadon őstehetség, egyedülálló temperamentummal, szenvedéllyel. Még az ötvenes években is vállal új szerepeket, például a Halka Jontekjét, számos ária és dalestet ad, koncertpódiumok gyakori vendége. 1961. október 13-án Manricoként ünnepeli negyedszázados operai tagságát. Hangja teljében betegsége miatt búcsúzik a színpadtól 1963-ban.

Érdemes művész, 1965. szeptember 27-én hunyt el Budapesten.

Zsögön Lenke 1906. február 11 -én Kolozsváron született. Fiatalon kezdi zenei tanulmányait, hamar feltűnik hangja, tehetsége; a Zeneakadémián dr. Sik József növendékeként, később Helene Wildbrunn bécsi kamaraénekesnőnél tanul. 1929-ben debütált Massenet Thaisának Myrtale-jaként. az Operaházban. Számos nagy szerepet énekel olyan partnerekkel, mint Armand Tokatyan és Svéd Sándor. 1941-ben Kolozsváron a Toszkában énekel először Laczó Istvánnal. A címszerep és Cavaradossi, ezt követi Turandot és Kalaf, Santuzza és Turiddu, Erzsébet és Tannhäuser. 1942-ben összeházasodnak, ezt követően Zsögön Lenke megválik a rendszeres szerepléstől, de vendégként továbbra is fellép színpadon, koncertpódiumon, a budapesti és bécsi rádió studióiban. Gyermekeik: István és Ildikó. Boldog és mértéktartó alázattal teremt művészethez méltó légkört férje további pályafutásához, tapasztalatával segíti leánya Ildikó pályáját.

1995. április 17-én hunyt el Budapesten.

Laczó Ildikó 1945. május 1-én született Budapesten. Környezete predesztinálja az énekesi pályára, 1968-ban fejezi be tanulmányait a Zeneakadémián Révhegyi Ferencné növendékeként. 1968 szeptemberétől a Magyar Állami Operaház szólistája, többek között Freia, Leonora (A trubadúr), Erzsébet (Tannhäuser), Pillangókisasszony, Aida voltak a sikertörténet első állomásai. 1972-től külföldön, Németországban, Svájcban, Ausztriában folytatja pályáját.

Jelentős szerepei Marta (Hegyek alján), Maddalena di Coigny (Andrea Chénier), Mimi, Minnie, Santuzza, Erzsébet (Don Carlos), Katyerina Izmajlova és Marie az Eladott Menyasszonyban. 1985-ben elbúcsúzik a színpadtól és családjával Münchenben él.